1. fejezet
Éjfél körül járt, tél volt és érzékeim szerint a hőmérséklet mínusz 5 fok körül lehetett. Haza fele sétáltam, már az utcánkba jártam, csodáltam a téli éjszakát. Egy macska rohant át előttem, cirmos volt, és piszkos. Valószínű kóbor volt, a bordái kilátszottak vastag téli bundája alól.Sajnáltam szegényt. De bemászott egy kerítésen, és eltűnt. Késő este kihal volt az utcánk, egy lélek se járt semerre. Barátnőmtől tartottam haza fele, felajánlotta hogy akár ott is maradhatok. Nem éltem a lehetőséggel, mert anyukám várt otthon. Nem szerette ha kimaradok, olyankor nagyon aggódott, és nem szerettem volna neki gondot okozni. Neszt halottam valahonnan mögülem, gondoltam valaki ugyanígy tart haza fele mint én. De elfogott valamilyen különös érzés, ami azt kiáltotta, hogy fuss! Nem hallgattam a megérzésemre, lassan sétáltam tovább a fagyos téli utcában. Körülbelül még 200 méter volt, hogy elérjem a házunkat. Megálltam egy percre, hogy meg tudjam ki jön mögöttem. Ez a valaki gyorsabb volt mint én.
Hirtelen hátulról megragadta a nyakam, és el kezdte szorongatni. Piszok erős volt, nagyon magas. Harcoltam ellene, de közben ütött-vágott is. Én nem tudtam elenne védekezni, hisz hátulról fojtogatott.Fuldokoltam, mikor egy hatalmas kocsi fordult be egy kis utcából. Ezüst volt, a fényezése ragyogott az éjszakai homályban. Többet nem láttam, nagyon sötét volt, és mással voltam elfoglalva. Kipattant egy valamivel alacsonyabb férfi. A sötétbe is rikított a kék szeme, dühtől és izgalomtól égett. Barna és egyenes hajú volt. Meleg tréningnadrágot és egy meleg kabátot viselt. Elindult felém és megragadott, ketten együtt elkezdtek a kocsi felé tolni. Mind a ketten bántottak, a kisebbik főként rúgdosott. Küzdöttem, haraptam, kapálóztam. De nem értem el nagyobb hatást, gyengültem. Minden egyes ütés után a remény még egy szála tűnt el. Lassan kezdtem eszméletemet veszíteni, és beláttam hogy itt a vége. Már majdnem elértük a kocsit, éreztem ahogy a meleg vérem folyik a számon, sajgott mindenem. A hideg csípte a bőrömet, de ez volt a legkisebb problémám. Elhagyott minden remény mikor elkezdtek betuszkolni a terepjáróba.
Ekkor egy férfi jelent meg, hihetetlen gyorsasággal. felkapta a magasabbik férfit, mintha egy papírt vett volna fel valaki egy asztalról. És neki vágta egy hatalmas tölgy fának. Halottam ahogy a csontjai ripityára törtek, de nem sajnáltam. Megérdemelte. A másik férfi eközben elengedett, és menekülni kezdett. A rejtélyes férfi ezt nem hagyta, utána eredt, nem is láttam hogy hogyan. De egy fél másodperc alatt elkapta. A földhöz csapta, majd beleharapott. Tudtam hogy mind a ketten meghaltak. De én nem féltem, egy kicsit sem. Amit láttam természetfeletti volt, ezt tudtam, hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy túléltem. Persze még ő is megölhetne, de éreztem, hogy nem fog.
A titokzatos megmentőm megfordult, ránéztem az arcára. Kieresztett agyarairól csöpögött a vér. Szőke, és egyenes haja volt, egyik tincse az arcára esett. Gyönyörű volt, sehol egy ránc, vagy bőrhiba. 20 körül lehetett, fehérsége világított a sötétségbe. Zöld szeme izzott, hatalmas önuralomra lehetett szüksége, hogy ne támadjon rám is. Sok könyvet olvastam a vámpírokról, de nem hittem volna hogy valaha is látok egyet. Farmer nadrágot viselt, és valami régi inget. Nagyon vonzó és szexi volt. Haboztam, egyetlen normális mondat sem volt a fejemben. Kiürült az agyam, mint egy szemetes. Most minden sok volt nekem, megtámadtak, majd nem elraboltak, erre megment egy vámpír. A sokk kezdte tompítani a fájdalmaim, de így is elég erősek voltak. Még mindig csak bámultam, ekkor ő megszólalt.
-Sajnálom hogy későn érkeztem. - Megbánóan suttogta.
Hosszú csönd, nem tudtam erre mit mondani. Szóval nem fog megölni, de nem értem mért mentette meg az életem, és honnan tudta hogy veszélyben van? Sok kérdés lett hirtelen a fejembe, de nem tettem fel egyiket sem. Végre sikerült valamit kinyögnöm.
-Köszönöm, nem tudom mit mondhatnék. Azt sem tudom mért mentettél meg, és hogy honnan tudtad hogy veszélybe vagyok. - Motyogtam. - De ettől függetlenül hálás vagyok neked.
Elkezdtem remegni, éreztem hogy már nem sokáig bírom, hogy ki ne akadjak. De előtte nem tehettem meg, ezért vettem egy mély levegőt, és összeszedtem magam.
-Félsz tőlem? - Kérdezte.
Tudtam, hogy nem félek tőle, egy átlagos ember menekült volna. De én nem ezt tettem, valami belül erősen késztetett hogy maradjak itt vele.Lövésem sem volt mi.
-Nem félek, pedig kéne, de nem. - Halkan beszéltem, fájt a torkom. Nagyon kimerült voltam, simán állva is elaludtam volna, annyira fáradt voltam.
-Felejtsd el amit itt láttál, nem tudhatsz a létezésünkről, se semmiről amit most itt történt. Ezt a két férfit én eltüntetem. - A holt testekre mutatott, az egyik tocsogott a vérben. Felfordult a gyomrom, nem voltam ehhez a látványhoz hozzászokva. Valahogy egyáltalán nem érdekelt hogy mit csinál velük. - Menj haza, nyugodj meg és aludj! Másnap már semmire se fogsz emlékezni.
Ezt nem nagyon hittem el, de nem mondtam ki hangosan. Megfordultam, nem mondtam már neki semmit. Csak haza akartam érni, befeküdni a meleg ágyamba, és aludni. Elindultam, nehezemre esett, lassan haladtam, mindenem lüktetett a fájdalomtól. Biztos voltam benne, hogy másnap tele leszek zúzódásokkal, de nem érdekelt. Örültem hogy élek. Lassan elértem a házunkat, és bementem. A házunk nem volt túl nagy, de kicsi sem. Itt Winfieldben ez a megszokott méret. Átlagosan éltünk, anyu és apu elváltak. Öcsém és én anyukámmal maradtunk, míg az apukánk lelépett valami fiatal kis szőke libával. A kisvárosunkban kb. 11 ezren élnek. Felmásztam a szobámba, és bebújtam az ágyamba. Fel voltam zaklatva, de a fáradtság elnyomta a zavarodottságomat, és legyőzött. Eddig minden stimmelt. Csak azzal nem számolt, hogy másnap emlékeztem arra ami aznap este történt, és még mindig emlékszem.
Pedig már eltelt 4 év.
